Drámapedagógia a tehetséggondozásban
Vancsuráné Sárközi Angéla
Vancsuráné Sárközi Angéla: Drámapedagógia a tehetséggondozásban
2. átdolgozott kiadás (Géniusz könyvek 3.) Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége, 2011. (32 oldal)
Friss diplomás drámatanárként lendülettel, lelkesedéssel számoltam be munkaadómnak, egy kis falu polgármesterének arról, hogy a következő tanévtől iskolánkban bevezetésre kerülhet - egyébként a környéken, egyedülálló módon – a drámaoktatás. Már csak azért is, mert azok a szülők, akiknek gyermekei óvodás koruk óta szívesen vettek rész dráma foglalkozásokon, igénylik, hogy az iskolában is jelen legyen a drámaoktatás. A polgármesterasszony hallgatott, gondolkodott, kerülte tekintetem, kínosan mocorogni kezdett, majd közzé tette töprengése tárgyát. „Nem értem… minek a dráma az iskolában, hiszen van az életben épp elég…”
Vágyat éreztem arra, hogy megértessem vele: éppen ezért kell a dráma. Mert mi is a dráma? A szó görög eredetű, cselekvést jelent. Nekem a cselekedve élni – tanulást. Jonothan Neelands a dráma egyik alapművében erről így ír: „a dráma gyakorlati, azonnali visszajelzést biztosító tevékenység, mely bevonja az érzelmeket és az intellektust is (azt keresi, hogyan kapcsolhatók össze a személyes és intuitív tartalmak a tudományos megközelítéssel). A dráma a cselekvést mint dimenziót emeli be az osztálytermi munkába azáltal, hogy a tanulást a téri dő-személyek hármasságának megszerkesztett alkalmazásán keresztül valósítják meg…” (Neelands 1994, 13. o.)
A gyermek a tanítás-tanulás folyamatában nem passzív befogadó – ez akár lehetne axióma is, a „kortárs” vagy modern pedagógia alapja.
