A jóravalóság ünnepe

Sólyom László köztársasági elnök köszöntőbeszéde az Összefogás  tehetségekért című ünnepi konferencián, a Géniusz Országos Tehetségnapon.

Itt egy videofilmet nzhet meg, ha Flash plugint telept. A Flash plugint ingyenesen letltheti innen.

Sólyom László

Tisztelt Konferencia!

Örömmel és köszönettel vettem a meghívást az első Országos Tehetségnap Ünnepi Konferenciájára. Már maga az alkalom is lelkesítő, hiszen ez nem egy szokásos szakmai konferencia, hanem tehetséges gyerekek színes kavalkádja, és mentoraik találkozója is, egészében a jóravalóság ünnepe.

Nem első találkozásom ez azokkal, akik felelősséget éreznek, és felelősséget viselnek a tehetségekért. A másik oldalon viszont vendége lehettem a Kutató Diákoknak, vagy például az ifjúsági innovációs pályázaton díjazott fiatal feltalálóknak. Csermely Péter betekintést engedett az ő hálózatépítő munkájába, egy másik ágon pedig követhettem a Matthias Corvinus Collegium emberhalászatát a vidéki középiskolások között. Sőt, életem derekán elég hosszan tanítottam is. Mégis, csak laikusként köszönthetem ezt a konferenciát, ahol azok vannak jelen, akik életük nagy részét a tehetségek megtalálásának és segítésének szentelik; akik nagy tapasztalattal rendelkeznek e téren, valóban ismerik a tehetséggondozás nehézségeit és lehetőségeit Magyarországon, s jártasak az elméleti kérdésekben is.

Ami tehát nekem marad ebben az illusztris körben, az a köszönet és az elismerés; s persze mindaz a támogatás, amelyet az elnöki pozícióból az Önök mozgalmának nyújthatok. Úgy érzem, itt nem tévedek idegen területre. Hiszen részem volt a jövő generációk országgyűlési biztosa intézményének felállításában is, ám a jövő nemzedékekért való felelősség azt is felöleli, hogy milyen lesz az utánunk jövők színe-java. A civil szerveződések jelentőségét mindig hangoztattam, s támogattam is őket. Itt azokat köszöntöm, akik a nemzet jövőjét illető legfontosabb kérdésben megszervezték magukat, s ennél nagyobbat nehéz ma tenni. Csodálattal kell adóznom a tehetségpontok gyors elterjedésének, a mögöttük álló Magyar Géniusz Programnak, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács tagjai és partnerszervezetei sokasodásának.

Szakkérdésekben a külsősnek tanácsos mások segítségét igénybe venni. Teljes szívemmel egyetértek mindazzal, amit a magyar oktatásügy értékalapú újjáépítéséről – és benne a tehetségek szerepéről és segítéséről, másrészt a tanár személyiségéről és az iskolák szellemiségéről a Bölcsek Tanácsa elmondott. Mégis engedjék meg, hogy felsoroljak néhány olyan témát, amely az Önök munkájából különösképpen megragadott, vagy azzal kapcsolatban foglalkoztat.

Mélyen átérzem és becsülöm a tehetségsegítőknek azt a kiindulását, hogy mindenki tehetséges. Mindenki tehetséges valamiben, s nincs nagyobb szolgálat, mint ráébreszteni és erősíteni egy gyereket – vagy bárkit – abban, hogy megtalálja azt a pontot magában, amelyre hagyatkozva szilárd lesz az önbecsülése és önbizalma, és boldog lehet. Vagyis üdvözlöm a tehetség-mozgalom kettősségét: nem korlátozódik az elitképzésre, viszont azzal is külön foglalkozik. Felbecsülhetetlen a haszna annak a segítségnek, amelyet így minden fiatal kaphat a maga felfedezésében és megértésében; hogy a tehetségpontok segítenek neki abban, mit is kezdjen magával. Ismeretes, hogy például a különféle művészeti szakkörök, foglalkozások, először az önkifejezés örömét adják, s innen azután különféle utak vezetnek tovább. Utalok mindarra is, amit a Bölcsek a mesterségek megbecsüléséről írtak. A mindenfajta tehetség bátorítása végeredményben a pozitív hozzáállást terjeszti az országban, pontosan azt, amire a legnagyobb szükség van.

Úgy érzem továbbá, hogy abban a szellemiségben, amelyet a tehetség-mozgalomban érzékelek, az elitképzés nem fog elválni az emberi teljesség szem előtt tartásától. Vagyis nem félek attól, hogy egyoldalú, csakis egyfajta csúcsteljesítményre trenírozott monstrumok jönnek ki a rendszerből. Hiszen a KutDiákban van közösségi kontroll, s nyilván a jó műhelyekben is. Eleve a középiskolás partnerként beengedése például egy egyetemi kutatócsoportba a teljes személy megbecsülésének szól.

Persze ebben döntő szerepe van a tanárnak, a mentornak. Mint ahogy minden gyerek elkerülhetetlenül reprodukálja szülei mintáját, a tehetséges gyerekben is kitörölhetetlen nyomot hagy a tanár. Minden gyermekben, persze. Nem véletlen, hogy mostanában olyan gyakran találkozhatunk az ideális tanár képével – lásd a különféle nevelési konferenciákat, a Bölcseket és így tovább. Az elgondolkodtató az, hogy a jó tanár legtöbb tulajdonságának valójában minden emberben meg kellene lennie, s akkor lenne jó szülő, jó vezető – s akkor lenne jó világ, ha legalábbis sokan ilyenek lennének. Ezek az önmagukban biztos, értékhordozó, nyitott, pozitív beállítottságú emberek, akiknek szemük van a mások értékeire. S ha utópia is, hogy mindenki ilyen legyen, az iskoláknak és tehetséges (tehetségsegítő) közösségeknek ilyennek kell lennie, mintegy ellentársadalmat, vagy szigetet képezve. Az iskolák tengerében a tehetségsegítő közösségek természetük szerint ilyen szigetek.

A tehetségek felkarolásának megvannak a magfa intézményei, ezt a kibontakozó hálózatot ünnepeljük most. De mindig is létezett és működni is fog a spontán, ám mély és meghatározó tanár-tanítvány viszony. S ebben is bíznunk kell. Minél több jó tanár, annál több ilyen szerencse.

Tisztelt Konferencia!

A jó tanár, vagy egy jó pap magától értetődően beszél legbelsőbb tapasztalatairól olyanoknak, akik jóformán idegenek, de bíznak benne. Talán megengedhető, hogy befejezésül elmondjam, hogy egy véletlenül létrejött tehetségsegítő programnak voltam részese gimnazista koromban, 1956 és 60 között. Nem a város elit-gimnáziumai egyikébe jártam. Tanáraink többségét azokba nem találták eléggé megbízhatónak vagy érdemesnek, ezért helyezték őket ebbe a másodosztályúnak tekintett iskolába. Kiváló tanárok gyűjtőhelye lett így a mi gimnáziumunk. Az osztályunkat pedig valamiért csupa kitűnő nyolcadikosból válogatták össze. Humán beállítottságú osztálynak tartottuk magunkat – s azok is voltunk. Mégis szerettük a matekot, tiszteltük a fiatal matek-tanárt, és a fél osztály középdöntőig jutott a versenyeken. Sok osztálytársam azzal jutott be az orvosira, hogy a felvételin kiderült, mi tanultunk a DNS-ről – az ötvenes évek végén. Az osztály nagy része komoly pályát futott be később. Ezzel a megemlékezéssel szeretnék köszönetet mondani egykori iskolámnak, a pécsi Széchenyi István Gimnáziumnak akkori tehetségnevelő kísérletéért, és légköréért.

Sok-sok emberi értéket kaptunk, s talán önkényes, hogy egyeik tanárunkat kiválasztom. Növénytan tanárunk Horvát Adolf Olivér volt, egy ciszter pap, híres botanikus, már akkor kandidátus, aki sokat járt külföldre, s mindig beszámolt útjairól – szakmailag is, és a világ tágasságát hozva el nekünk. Szerdai botanika-szakkörei kirándulást jelentettek a Mecsekre. Az egész osztály máig tudja, melyik hajlatban virágzik már január végén a helleborus odorus. Amikor 1956 novemberében újra elkezdődött az iskola, felolvasott nekünk a Sorsunk c. pécsi folyóirat utolsó számából, amely az 1944-es német megszállás napjaiban még éppen megjelenhetett. Egyik osztálytársunk – már egyetemi docensként – később önkéntes titkárául szegődött, s rajta keresztül üzent egyikünk-másikunknak, hogy figyeli pályafutásunkat. Ezek az üzenetek nagyon fontosak voltak nekem. Nemrég halt meg, 99 évesen. Utolsó éveit ágyban fekve töltötte, alig látott. Mikor hogylétéről érdeklődtem, osztálytársunkon keresztül ezt hagyta örökül: Jól vagyok. Beszélgetek a Jóistennel. Sosem folytatott mély, személyes beszélgetéseket velünk. Mégis életpéldája, rövid üzenetei, íme, öregségemre is táplálékot adnak.

 

2010. március 29.

Címkék: Géniusz Országos Tehetségnap Sólyom László


Nemzeti Fejlesztési Ügynökség Nemzeti Tehetség Program Új Széchenyi Terv Aegon